Idén áprilisban 3 tyúkunk ült el (lett kotlós). Név szerint Aranka, Bóbi és Mézi. Persze pont nem ugyanazok, akik az előző években (az idősebb hölgyek úgy tűnik, pihennek, de legalább tojnak). Nagy volt a meglepetés, mert ők nagyon fiatalok, még egyévesek sincsenek, máris rájuk jött az anyásodhatnék. Mindhárman nálunk keltek tavaly, kotlósok alatt. Bár a kotlási ösztön elsődlegesen örökített és nem tanult, mégis az a tapasztalatunk, hogy a kotlás kialakulásában van szerepe a tanulásnak is. Egyrészt ugyanazon a fajtán belül is valamivel nagyobb eséllyel kotlik el az a tyúk, amely maga is kotlós alatt kelt, mint amelyik keltetőgépben. Illetve az is megfigyelhető, hogy a kotlási láz „ragályos”, egymást is kotlásra ösztönzik.

Mivel idén a szokásostól eltérő színű tojásokat tojó fajokat szeretnénk szaporítani, így ennek megfelelően rakosgattunk termékeny tojásokat az anyajelöltek alá.

Aranka kezdte a sort. Ő a nyugat-francia kikötővárosból, Marans-ból származó, a helyi vadon élő tyúkok, és hajókon Indiából valamint Indonéziából áthozott harci tyúkok keresztezéséből született faj tojásain ült. Ez a fajta strapabíró, élvezi a szabadtartást, de szelíd, és szép színes tojásokat tojik. Pont nekünk való.

Aranka után ült el Bóbi és Mézi. Ők jó barátnők, nem-kotlós korukban is együtt lófráltak, és napra pontosan egyszerre kotlottak el, sőt, nem is külön-külön dobozban, hanem ketten egyben, közösen. Ha már ők így akarták, beszálltunk mi is a szárnyas co-parenting kísérletbe. Ugyanolyan fajta, eredetileg Olaszországból származó, kecses, hófehér tojást tojó fajta, a Leghorn (avagy livornoi) tojásokat tettünk alájuk. Ez egy nagyon jól tojó fajta, meg nálunk most amúgy is sok a sötét színű tyúk, jól fognak mutatni a hófehér tollazatukkal a bandában.

Félidő környékén át szoktuk világítani a tojásokat egy nagy teljesítményű elemlámpával (amikor azt nem találjuk, akkor macera árán okostelefon-lámpával), hogy kiderüljön, zajlik -e benne szépen az embrió fejlődése. Ez megunhatatlanul szép élmény, látni, ahogy a pár centis csibekezdemény ficánkol a tojásban, reagál hőre, hangra, mozgatásra.

Aranka csibéi anyák napján keltek, a tandemanyáké tíz nappal utánuk.

Nálunk az a szokás, hogy amikor kikelnek a kiscsibék, akkor egy nagyméretű nyúlketrecben néhány napra bevisszük a lakásba a mamát és a csibéket. Ennek semmi tudományos oka nincs, egyszerűen annyira helyesek, hogy ki akarjuk élvezni a nézegetésüket. Aztán 1-2 nap múltán amúgy is kevés már nekik a tér, úgyhogy mennek ki a nagy kifutóból szeparált csibebölcsibe. Ott meg tudja őket tanítani a mamájuk a csirkeélet legfontosabb dolgaira: kapirgálás, porfürdő, zöldevés, napfürdő. Ha elég kitartó a mama, és nem unja meg hamar a gyeses időszakot, akkor azt is megmutatja a kicsiknek, hogyan tojik (újra) tojást. A fiúk itt méltányosságból felmentést kapnak.

Bóbi és Mézi dupla, összenyitott szeparéban költözött be a pár napos megfigyelési időszakra, de ez problémásnak bizonyult, mert mindkettő állandóan ideges volt, hogy minden csibéjük megvan –e (az sem segített, hogy azonos fajta lévén, az összes csibe tökéletesen egyforma). Szóval ideiglenesen ráccsal választottuk le őket, hogy ne legyen keveredés, de terveink szerint a kinti nevelkedés együtt, egy helyen folytatódik. Addig is, amíg jön a beszámoló az udvari életről, így altat egy tyúkanyó (háttérben a példás magaviseletű, nagy dicséretet érdemlő kutyával, aki bár uzsit lát, de viselkedik):

A Marans ill. Leghorn fajtafotók forrása: Chickenbreedlist, a többi fotó saját.